Versek

Ínség csendje

Lassú léptekkel halad 
a fák alatt;
nézd a levélzetet: 
megérkezett
az ősz.
Szürkén kanyargó hanyag
füstfonalak 
képezik részedet, egészedet. 

Komor köveken kopog
cipőd, zokog;
zoknid vízben ázik: 
lábad fázik, 
nedves. 
Hazaérsz, a tűz lobog, 
csendben morog
a vaskályha lángja, 
egymagába'. 

Utolsót lobban a láng, 
a tűz falánk: 
körbe' mindent felfal, 
lassan elhal, 
kihűl. 
Kiürül a fáskosár;
csak pár bogár, 
mi motoszkál benne: 
ínség csendje. 

(2015. november) 

Tücsök-szösszenet

Apró tücsök, éji dallam, 

benne van a dalban. 

Mint kés a vajban, 

úgy szántja át

az éjszakát

- hallgasd a tücsök dalát! 

(2015, nyár)

Édes ének

Puha a föld talpam alatt, 

fejem fölött kék az ég;

hallgatom a vadgalambok 

lágyan búgó énekét. 

Kabátomat leterítem 

zöld fűtenger habjára, 

és csendesen elszunnyadok 

a természet hangjára. 

Álmomban egy öreg galamb 

körözött fejem felett, 

miközben én hallgattam 

a búgó galambéneket. 

Majd hirtelen felébredek;

álmot láttam, édeset: 

azt álmodtam, hogy hallgatom 

a vadgalamb éneket.

(2014. november 2.)

Kezdőrím

Meglehet, hogy próbálkozásom kudarcba fullad, s
megnyered a fogadást, mit kötöttünk te meg én;
rímek a sor elején: ez nálunk idegen, akár
ízek magyar asztalon egy más nép konyhájából.

Megeshet azonban, hogy hangzatos lesz a vers, s
megenged a magyar nyelv még néhány próbálkozást;
esetleg megtetszik neked egy költemény, s
eretnek versemmel megnyerem a fogadást.

Akkor majd azt mondom neked, drága barátom:
Lám, édes anyanyelvünk mi mindenre képes:
mindegy, hogy a rímet a sorban hol találom,
mert magyar nyelven a vers nem lehet, csak ékes.

(2014. október 20-21.)

Sírig tartó gyász

Keretbe zárt emlékek, 

papírra rótt szavak;

csak ez maradt. 

Életünkben kellékek;

sűrű, sötét anyag

hozzánk tapad. 

Rideg kő síremlékek;

hömpölygő könnypatak-

ár elragad. 

Haszontalan remények: 

vastag, tömör falak;

a gyász marad. 

(2014. október 18.)

Tél jön, temető

Színes levelek, ködös reggelek;

levél lepereg, széllel tekereg.

Hulló falevél földön elalél;

eső szemereg, fűszál kesereg.

Szürke utakon járok utamon;

sötét fellegek, őszi szellemek.

Komor falakon suhan alakom;

árnyam követem, avarfövenyen.

Széles kalapom, arcom takarom;

poros ablakok mellett ballagok.

Málló vakolat őriz szagokat;

festék lepereg, illat tekereg.

Hangos zokogás, csizmakopogás;

Múló őszidő, tél jön, temető.

(2014. október 14.)

Tavasz

Erdő-mező zöldül már,

Tavasztündér erre jár.

Varázspálca kezében,

Virágmag a zsebében.

Hull a mag az apró zsebből,

Magból virág nyílik egyből.

Tavasztündér elégedett,

Itt a tavasz, megérkezett.

(2014. február 14.)

In memoriam Szerelem

Emlékszel, mikor kezem kezedbe simult,

S némán néztük egymást,

Én elvesztem szemed sötéten fénylő íriszében,

S te csak simogattad puha-szép hajam

Szabad kezeddel…

Emlékszel, mikor vállt vállnak vetve küzdöttünk,

S az élet nem kímélt minket,

Én szenvedtem sokféleképpen,

S te csak simogattad puha-szép hajam

Mindkét kezeddel…

Emlékszel, mikor kimondtuk, vége,

S a kimondatlan, örökké belénk zárt szavak fájtak,

Én szenvedtem sokféleképpen,

S te nem simogattad már puha-szép hajam,

Búcsút intett kezed…

(2009. április 16.)

T. J-nek

Közös volt egykor minden álmunk, vágyunk,

De ma már mindketten külön utat járunk.

Elsodort az élet, megsebzett a szó,

A szerelem hazugság, a hazugság való.

Nem sikerült felejteni,

Csak hulló könnyeket ejteni

Érted.

Hát nem érted?!

Én a szívemet adtam,

Mikor Te kérted.

Kérdem az Eget, hogy mit vétettem?

Vajon csak én szenvedek, vagy ő is, csendben?

Bárcsak visszafordíthatnám az idő kerekét!

Harcolnom kellett volna a szerel(m)emért…

(2007. december)

 

Rongyos élet

Kővé meredt arcvonás,

kifejezéstelen szemek.

Piszkos ruha, reklámszatyor,

borosüveget szorongató kezek.

Egy rongyos kabát,

mit egy kuka mellől szedett össze éppen,

egy rongyos élet,

mely mit sem ér az emberek szemében.

(…)

Ember mivoltát hagyta ott azon a helyen,

melyet otthonának nevezett,

hol utoljára aludt ágyban,

hol utoljára nevetett.

Az emberek az utcán elmennek mellette,

nem néznek rá,

hogyha éppen fekszik, átlépnek felette.

Tekintetük, akárcsak gyomra, üres és hideg.

Változnia kell a világnak,

nem maradhat ilyen közönyös és rideg!

(2007. szeptember)

Rettegés

Sötét fellegek

szelik át az eget.

Fúj a szél, arcodba süvít.

Fázol, reszketsz,

a félelemtől szinte mozdulatlanná dermedsz,

nem tudod, mi vár még rád

a mai éjszakán.

Behúzott vállakkal, kissé görnyedve lépkedsz,

lábaid maguktól lépnek

előre, egymás után.

Kabátod gallérját felhajtod,

lilára fagyott ujjaiddal szorítod.

Az út másik oldaláról egy macska bámul rád.

Nem nézel oda. Nem is kell. Minek?

Így is látod magad előtt a két félelmetes,

sárgán izzó macskaszemet.

Gyorsítod lépteid,

már szinte futsz,

mégsem jutsz

előbbre, mintha egyhelyben járnál.

Nehezen lélegzel… lehet, hogy már nem is,

A félelem belülről szinte széjjelfeszít.

Nem vagy ura testednek,

elvesztetted a csatát, tudod.

Szemed becsukod.

Feladod.

Még egy utolsó sóhaj…

Ennyi jár neked,

mielőtt kinyitod a szemed.

(2007. szeptember)

Végzet

Lilára fagyott ujjaival

letörölt egy verejtékcseppet homlokáról,

majd rálépett a sínekre.

Soha nem tudja meg,

 melyik vonat szabdalta ízekre.

A kézzelfogható dolgok neki

már nem is fontosak.

Mit számít, hogy villamos volt-e,

vagy gyorsvonat?

Soha nem volt még ennél boldogabb.

(A hajléktalan lelkét kilehelte,

teste, lelke – külön-külön – otthonát meglelte.)

(2007. szeptember)

Testet öltött lélek

(Magyar Nők Szövetsége – „Kortárs női hangok”  irodalmi pályázat vers kategóriájának egyik nyertes pályaműve, 2013)

„Mély barázdákat szántott az idő arcomon,

hajam hófehér lett,

kezem reszkető,

sűrű ráncokkal szelt.

Megfáradt szó pihen halkan ajkamon,

nincs már értelme kiáltani,

időm letelt.

Hol van már a remény,

a lehetőség a szépre, jóra?

Elment, szinte futva menekült.

Hiába vártam a bűvös szóra,

 maradt a csend,

és én, egyedül.

Lábaim bottal járnak,

ritkán kelnek útra,

kedvenc helyük a régi hintaszék,

szemeim már csak segítséggel látnak,

eljárt az idő felettük már rég.

Olyan, mintha tegnap lett volna…

a küszködés, kín, szenvedés,

mintha az élet szándékosan tolna,

taszítana engem a halál felé.

Ez lett a sorsom,

el kell fogadni.

Nincs értelme küzdeni folyton,

bele kell nyugodni.

Az élet már csak ilyen,

valakinek több jut,

míg másnak kevesebb.”

-         így szólt a lélek,

majd az irányítást átvette a test.

Felállt, rendbe szedte magát,

s reggel lévén, munkába ment.

(2007. szeptember)

Szárnyakkal könnyebb

Szárnyam nőtt. Repülök a felhők közt.

Álmodom. A világot a magasból láthatom.

Nem félek. Szárnyaimmal mindenhová elérek.

Kereslek. Látod, még álmomban sem feledlek.

Harcolok. Az érzéseimmel dacolok.

Döntök. A pohárba tiszta vizet öntök.

Válassz! A bizonytalanság engem már fáraszt.

Döntesz. Kivel élni fogsz majd, ő lesz.

Félek. Nélküled én semmit sem érek.

Sírok. Ekkora fájdalmat viselni nem bírok.

Szenvedek. Úgy döntök, elmegyek.

Már nem fáj. Jobb nekem így, hogy elhagytál.

Haragszom. Miért nem vagyok ébren? Miért alszom?

Szeretném. Ha a valóságban is ily könnyen vehetném.

Leszállok. Szárnyaimtól a földön megválok.

Ébredek. Az álomnak ezennel vége lett.

(2007. augusztus)

Érzés

Két szív,

ha egymásért dobog,

nincsenek éjszakák,

megszűnnek a nappalok

létezni.

Egyik szív csak a másikat akarja

érezni,

s várja nagyon,

hogy a test karja

 a szerető szívet féltőn betakarja.

Óvja, védi, szeretgeti,

vigyáz rá, hisz kell neki,

 nem akarja elveszteni.

Ez a szerelem,

mely érzés, akár egy

újratölthető elem

elkísér utamon.

Szeress hát szív,

szeress nagyon,

mert így akarom!

(2007. augusztus)

Maradnod kell még

Élned kéne még,

mondják oly sokan,

de mit ér a lét,

kérdezed,

így, ahogy te élsz.

Van-e értelme,

hogy nap mint nap

felébredsz,

teszed a dolgod,

s este nyugovóra térsz,

megint.

Elkelne egy kis öröm

- mondogatod bután

magadnak,

csak úgy magad elé,

szinte suttogod.

Nem jó ez így,

ahogy van.

Gond, bánat, szenvedés…

Elég!

Határozol.

Hisz már eldöntötted.

Odafönn – talán – vár sok szeretted,

anyád, s gyermeked…

Most. Most kell. Ma este.

Hisz csak halogatod.

Van-e értelme húzni-halasztani?

Nincs, persze. Nincs.

- győzködöd magad.

A döntés megszületett,

és végleges.

Alkonyodik.

A Nap lassan nyugovóra tér,

s vele együtt te is.

Elszánt vagy, kicsit

most talán boldog is.

Pár perc és vége.

Vége a magánynak,

a gondokkal teli nappaloknak,

a könnyes éjszakáknak.

Erős vagy, és tudod,

ma este megteszed.

Szinte már hallod az öröméneket

fentről.

Várnak már rád…

Kislányod, s az édesanyád.

Ekkor, a síri csendben,

ajtó nyikordul. Felnézel.

Pici lányod áll veled szemben

a sötétben:

Anya, félek! Odabújok hozzád.

Hirtelen észbe kapsz:

Hiszen itt még szükség van rád!

(2007. augusztus)

Úgy döntött a Hold, hogy ma kerek lesz

Gondolt egyet a Hold, s kacagott egy nagyot - 

szeszélyes ő, gyakran változtat alakot.

Ma úgy döntött, kerek formát ölt,

Hogy teljes valójában csodálhassa a Föld.

A felezést unja már, kifli sem szeretne lenni.

Ma teljes valóját mutatja, ki akar teljesedni.

Mosolyog a kutyán, ki ugatja őt hosszan,

S nevet a gazdáján, kit ez igen bosszant.

Érthető egészen tréfálkozó kedve,

Hisz magányos ő ott fenn minden áldott este.

Ez a kis tréfa enyhíti unalmát,

S hogy lenne, ki megorrol rá?

Dehogyis! Ugyan már!

Ő a miénk. Csak a Földnek tesz jó szolgálatot.

Hatni tud tengerre, s tesz még ezer varázslatot.

Ha ma este te is felnézel az égre,

Rád kacsint majd onnan, s elfogy szépen félre.

(2007. július)

Éltető erő

Tébolyodott kakas kukorékolása ébreszt.

(Bár meglehet, csak vekkere mondta fel

a szolgálatot,

s hamarabb ébresztette az állatot.)

Korán van, a hajnal sem jött még el,

a falu sem ébred.

Alszik a test, és alszik a lélek.

Kinyitom a szemem, körbenézek.

Ismerős a hely. Itt vagyok apámnál.

Itt valahogy semmitől sem félek,

messze elkerül bánat és magány.

Felülök. Felállok.

A konyhán át jutok el az ajtóig,

melynek, ha átlépem küszöbét,

jóleső érzés árad testemben szerteszét.

Mindig ezt az érzést kerestem,

és itt, Diósjenőn, azt hiszem, megleltem.

Csend, nyugalom. Testes

és füstmentes

levegő.

Béke honol lelkemben.

Beleszippantok a (hegy)vidék illatába,

tüdőm oxigénnel telítődik.

Friss vagyok és üde,

nem úgy, mint otthon,

a kipufogógáztól „hangos” (bel)városban.

Élvezem, ahogy testem minden egyes sejtjét

átjárja

az oxigéndús éltető erő,

a levegő.

Nagyokat harapok belőle,

majd előveszem cigarettámat.

Rágyújtok…

(S a koporsómra gyűjtök.)

(2007. augusztus 19.)

Szabadvers a magányról

Oly egyedül vagyok én a nagyvilágban,

mint az a narancssárga kuka,

„ki” a Ferenc körúti aluljáróban

már ismerősként köszön rád.

Beledobsz használt papír zsebkendőt,

hamburgerfoltos szalvétát,

beledobod kilyukasztott jegyed,

a csokoládéd papírját

s a rágógumi üres dobozát,

mit most vettél észre,

hogy a táskád alján figyel.

Oly egyedül vagyok én is,

mint az általad,

az emberek által használt szemetesedény,

„akibe” csak beledobod a szemetet,

majd tovább mész…

Hisz nincs a földön olyan legény,

ki engem elviselne.

Csodálkoznom kéne, de nem csodálkozom.

Néma vágy sóhaja kering fáradt ajkamon:

szeretnék én is szeretni.

Leheletemmel távozik ajkaimról

kívánságom, vágyam, álmom…

(2007. augusztus. 15.)

Készen állok

Leporolom emlékeim dobozát,

Rég hallott hangok csendülnek.

Életem számos apró mozzanatát

Látom felvillanni, majd eltűnnek.

Hol szomorú, hol vidám, hol még szomorúbb,

Néha édes, néha fáj, néha még édesebb.

Nehéz, könnyű, majd még nehezebb az út,

Mely kézen fogva engem, idáig vezetett.

Sokáig ülök a furcsa félhomályban,

Életem filmje egyre csak pereg.

Testem ugyan itt van még a mában,

De lelkem már Föld s Ég között lebeg.

Vissza kéne jönni! – dacol velem testem,

Lelkem némán, vágyódva mosolyog.

Nincs miért maradnom már a jelenben,

Szívem lemondón ver még egy utolsót.

(2007. augusztus)