Tündérkert-versek
(3 vers)
Utolsó fejezet
Lágy dallam száll a
kastély felől,
puha rózsaszirmok
isszák
a zongora szavát.
A kastélykertben
ezernyi vadvirág ontja
a tavasz mézédes
illatát.
Egy kismadár üldögél
a szökőkút szélén,
a sima víz tükrében
csodálja magát,
tollát rendbe szedi,
gondosan körbenéz:
mennyire szereti
drága-szép otthonát!
Halk léptű asszony
sétál a kertben,
ernyőjén lágyan
csillan egy napsugár,
puha kezével gyöngén
végigsimít
napfénytől csillogó
dús, barna haján.
Pillangó szárnya
suhog a csendben,
oly valószerűtlen ez a
pillanat,
mint fakó képeslapon
egy rég letűnt korszak,
az idő megállt, az
asszony itt maradt.
Nem nyitja száját
szóra már senki,
a kastélyban csak a
kismadár dalol.
Az asszony hallgatja
mosolyogva, némán.
Egy keselyű vijjog a
távolban, valahol.
Hol vagytok vidám,
örömteli évek?
Hová tűnt a szó, hová
az emberek?
Vége lett örökre a
jónak, a szépnek,
csak a magány maradt
s a növényrengeteg.
A kastély falát
repkény borítja,
nincsen már kertész,
ki kiirtsa a gazt.
A kerti bokrok,
rózsák mind-mind visszasírják
a gyermekzsivajtól
zengő, utolsó tavaszt.
Így marad ez már. A
múltat visszahozni,
nincs a földön ember,
ki lenne hivatott.
A kastélykert
bezárult, a sors súlyos keze
rátette a nagy, nehéz
lakatot.
S kinek otthona e
hely a kezdetektől fogva,
itt maradt bezárva, a
kastélykert foglya.
Aki nem hagyja el
többé ezt a helyet,
és hálát ad Istennek,
hogy ide születhetett.
Tudja a végzetét,
ismeri a jövőt:
semmi nem lesz olyan
már, mint annak előtt’.
Sorsa most lett
teljes, egymagára maradt.
Senki sem bontja le
körötte a falat.
Az asszony szája
többé nem nyílik már szóra,
a kertben várja
csendben, mikor jő az óra,
melyen elindulhat az
utolsó útra:
fel a felhők fölé, az
álmokon túlra.
(2013. május)
Tündérkert
Tündérkert volt az, hol
utam vezetett,
Tündérkert a hely,
hol lelkem nevetett.
Eljöttem a kertből,
ne kérdezd, miért,
átléptem a kapun, ne
kérdezd, kiért.
Megbántam, hogy akkor
nem gondoltam át,
s elkövettem
életemben a legnagyobb hibát,
de megtörtént, s ez
ellen tenni nem lehet.
Magam hibáztatom, más
erről nem tehet.
De megfordult a szél,
megéreztem én,
a Tündérkert vár, s
én erre vártam rég.
Elindulok most, nem
nézek vissza,
a föld lábam előtt
sós könnyeim issza.
Belépek a kapun,
felnézek az égre,
s rögtön ezek után
leborulok térdre,
a földet csókolom,
áldom az eget,
hogy utam utoljára
hazavezetett.
(2012. július 27.)
Hol vagy, Király?
A kastély rozsdás,
időrágta kapuja nyitva állt.
Beléptem rajta,
tervem volt megkeresni a királyt.
Álmot láttam, borzongatót-szépet,
Én voltam a hősnő, a
hős egy kísértet.
Meg kell őt találjam!
- lábaim vittek a kastélyon át.
Csak egy cél
vezérelt: meglelni a királyt.
Uram, Királyom! Hol
van hát két óvó, ölelő karod?
Életre kelt az álom,
eljöttem hozzád, tudom, te is ezt akarod.
Nélküled nem élek, és
nem is halhatok.
Tébolyult-őrjítő e
köztes állapot.
Segíts rajtam,
király, gyere el értem!
Vigyél magaddal! Hát
hiába kérem?!
Nem élhetek veled,
meghalok hát érted,
ruhámra rászárad
élénkpiros véred.
Nézd! Az én vérem a
tied mellé csorog…
Gyere gyorsan,
Király! Nemsoká’ meghalok…
Hajamat tépve,
ruhámat szaggatva rohantam tovább,
s egy varázslatillatú
pillanatban elém lépett a király…
Rám nézett gyönyörű,
áttetsző szemével,
átölelt két erős
kísértet-kezével.
Nem szólt egy szót
sem, nem is volt rá szükség.
Ketten eggyé váltunk,
majd együtt váltunk füstté.
Felszállott a füst,
gomolygott az égbe.
Eljött a Királyom,
eljött értem végre!
(2011)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése