A szőke lány pár napja érkezett a Balaton-parti faluba. Egy kis házat bérelt, hogy távol az otthon zajától végre befejezhesse élete első regényét; a regényt, ami egy kicsit róla is szólt: félelmeiről, ábrándjairól. Saját lelkét, érzéseit szőtte a sorok közé.
Épphogy megvirradt. A szőke lány a szomszéd kakas kukorékolására ébredt. Nem volt mérges. Elmosolyodott. Mikor is kelhetne így otthon, a szűk kis bérlakásban, melynek ablakán, ha kinéz, nem lát mást, csak a szemközti ház falát. Köpenybe bújt, és kilépett a teraszra, hóna alatt kincsével, a regény kéziratával. Beleszippantott a hűvös, szeptemberi levegőbe, megcsodálta a teraszról nyíló panorámát, a ködbe burkolózó, zöldeskék tavat. Leült az asztalhoz, és írni kezdett. Fázott papucsba bújtatott mezítelen lába, de nem törődött vele. Egyre csak írt. Írt arról a fiatal lányról, aki élete első regényét készült befejezni:
„Mary újra és újra átolvasta az utolsó fejezetet, de nem talált benne hibát. Egyszerűen úgy volt jó, ahogy volt. Elégedetten bólintott. Megérezte, hogy valaki figyeli. Felnézett. A szomszéd fiú, Gabriel állt a telket elválasztó közös kerítés másik oldalán.
- Meghívhatlak egy kávéra? - kérdezte.
Mary maga sem tudta, hogy miért, de igent mondott. A fiú már korábban is megpróbált a közelébe férkőzni, volt, hogy sikerült is neki. Ilyenkor órákig beszélgettek. Sok közös vonásuk volt, és az élet dolgairól alkotott véleményük is nagyjából megegyezett. Mégis, két, izgalmasan különböző személyiség voltak. A lányt pont ez riasztotta meg. Félt. Félt egy újabb szerelemtől – hisz a fiú annyira szerethető volt. Félt egy újabb csalódástól – hiszen annyi szenvedésben volt már része. Ezért is döntött úgy, hogy inkább nem beszél vele. Most viszont, ezen a kora őszi, reggelbe forduló hajnalon megtört a jég.
A közeli kis templom harangjának tisztán csengő hangja már az ebédidőt jelezte, és ők még mindig ott beszélgettek az üres kávéscsészék felett. Mary valósággal itta Gabriel minden szavát, és az érzés, mintha hosszú évek óta ismerné őt, egyre erősebb lett benne. Már nem félt. Készen állt az új kapcsolatra. Sorsuk ott, akkor egy életre megpecsételődött.”
A szőke lány újra és újra elolvasta élete első regényének utolsó fejezetét, de nem talált benne hibát. Egyszerűen úgy volt jó, ahogy volt. Elégedetten bólintott. A már jól ismert hang köszönt rá a szomszédból:
- Jó reggelt! Ma is korán keltél.
A szomszéd fiú volt, akit mindenki csak „a halász”-nak hívott. Egyszer valaki, valamiért ráragasztotta ezt a becenevet, és ő azóta is viselte. A szőke lánynak tetszett a fiú, és tudta, hogy ő sem közömbös a számára. Órák hosszat el tudtak beszélgetni, és mindkettőjük előtt nagyon hamar világossá vált, hogy sok közös vonásuk van, és az élet dolgairól alkotott véleményük is nagyjából megegyezik. Mégis oly különbözőek voltak. A szőke lányt pont ez aggasztotta. Rettegett attól, hogy újból csalódnia kell.
De a mai reggel valahogy más volt… olyan regénybe illő, mondhatni, meseszerű. Pár perc múlva már gőzölgő kávéjukat kortyolgatták a fiú kertjében.
Teltek a percek, az órák. A szőke lányt és a halászt kéz a kézben érte a déli harangszó.
(2007. 08. 12-13.)
A betűk ereje című novellám bekerült a Napvilág Íróklub által a magyar költészet napja alkalmából rendezendő irodalmi est programjába. (2016)
