Gondolatok

Születésnapomra 

Holnap lesz a születésnapom, a harmincnyolcadik. Fura ezt így leírni, én valahol tizenhétnél leragadtam; nem tudom, hová lettek az évek, hová lett a családom, hová lett az életem.

Orvoshoz készülök egyetlen élő felmenőmmel, a nagyapámmal. Fésülöm a hajamat a tükörnél, talán ez az egy, ami megmaradt a „régi életemből”: a hosszú hajam. Ahogy múlik az idő, egyre több félelem gyötör, és egyre nő a bűntudatra okot adó tételek száma. Arra gondolok, hogy Isten jelezhetne nekem valahogy, hogy megbocsátotta a bűneimet, talán akkor én is meg tudnék bocsátani magamnak, és elmúlnának a bűntudat okozta félelmeim, gyötrelmeim. Azt is kérem Istentől, hogy adja valahogy tudtomra azt is, hogy van még időm. Fel akarom nevelni a gyerekeimet. Nem kell nekem más szülinapi ajándék.

* * *

Nagyapámat otthagyom a váróban, átszaladok a gyógyszertárba. Sokan várnak az orvosra, van elég időm – gondolom. A patikában is vannak előttem, majd’ negyedórába telik, mire végzek. Szegény Papi, most biztosan izgul, hogy miért nem megyek már, mi lesz, ha sorra kerül, mielőtt megérkeznék. Aztán arra gondolok, hogy igazán megbízhatna bennem, mint ahogy egy gyermek bízik a szülőjében. Csak maradjon nyugodtan, tudnia kell, hogy megyek, időben; tudom, mit csinálok, és nem hagyom cserben. Meg kell bíznia bennem. Érdekes gondolatok, már-már az elvont-kategóriába sorolom őket. Persze, mire visszaérek a váróba, nagyapám már bent van, az asszisztens soron kívül behívta őt magához; hát persze, az INR-érték ellenőrzéséhez az orvoshoz nem kell bemennie.

* * *

Hazaérünk, teszek-veszek, eszembe jut a másnapi születésnapom. És hirtelen, villámcsapásként hasít belém a felismerés: ilyen gyorsan még sosem kaptam választ kérdésre, kérésre! 

(2016. március 9.)