Tél jön, temető

Színes levelek, ködös reggelek;

levél lepereg, széllel tekereg.

Hulló falevél földön elalél;

eső szemereg, fűszál kesereg.

Szürke utakon járok utamon;

sötét fellegek, őszi szellemek.

Komor falakon suhan alakom;

árnyam követem, avarfövenyen.

Széles kalapom, arcom takarom;

poros ablakok mellett ballagok.

Málló vakolat őriz szagokat;

festék lepereg, illat tekereg.

Hangos zokogás, csizmakopogás;

Múló őszidő, tél jön, temető.

Kacagó halál

Halálharang zúgása töri meg a csendet.

Fekete ruhában vonuló emberek,

az út szélén vén kutya szendereg;

még pár perc, és föld takarja a testet.

Elindul a gyászmenet, lassan halad,

fekete masszaként hömpölygő emberáradat

követi a furcsa, szürke árnyakat;

a halál arat.

Tompán koppanó földdarab,

súlytalan zuhanó, piros rózsaszál;

emberfőkről lekerül a kalap,

a távolban gúnyosan kacag a halál.

Édes ének

Puha a föld talpam alatt,

fejem fölött kék az ég;

hallgatom a vadgalambok 

lágyan búgó énekét. 

Kabátomat leterítem 

zöld fűtenger habjára, 

és csendesen elszunnyadok 

a természet hangjára. 

Álmomban egy öreg galamb 

körözött fejem felett, 

miközben én hallgattam 

a búgó galambéneket. 

Majd hirtelen felébredek;

álmot láttam, édeset: 

azt álmodtam, hogy hallgatom 

a vadgalamb éneket.