Novellák

Elejtett olajág

Kínos ez a csend, már-már vészjósló. A függöny mögül nézem egyre zsugorodó alakodat, amint egyenletes léptekkel távolodsz az utcán. Bal kezemmel félrehúzom a függönyt, a jobbal szélesre tárom az ablakot. Derekam hozzátapad az ablakpárkányhoz, ahogy lábujjhegyre állva áthajolok rajta, hogy jobban lássalak. Már messze jársz. Még pár másodperc, és teljesen eltűnsz a szemem elől. Kiáltásom belehasít az éjszakába. Megállsz. Csak egy másodpercig habozol, mielőtt megfordulsz. Nem látom a szemed, és te sem az enyémet; tulajdonképpen az arcodat sem látom, és egyáltalán semmidet sem, csupán a körvonalaid.

"Ne haragudj, nagyon bután viselkedtem; egy kissé elvetettem a sulykot. Nem kellett volna így felkapnom a vizet. Nem vagyunk egyformák. Én megértelek téged is, de szeretném, ha te is megértenél engem. Nem válaszolhatunk erőszakkal az erőszakra, mert akkor sosem lesz vége. Érted? Soha! A gyűlölet gyűlöletet szül. Tudod, milyen vagyok: az én fegyverem a szeretet. És akkor idehozod nekem ezt a... mordályt. A lakásomba. Az otthonomba, ami a béke szigete. Tudok én magamra vigyázni, és különben is, hidd el, engem senki sem akar bántani, hiszen én sem ártok soha, senkinek. Gyere vissza, kérlek! Beszéljük meg!"
Vagy tényleg működik a telepátia, vagy csak te is megenyhültél már - elindulsz visszafelé. Először tétován, lassú léptekkel, azután egyre gyorsabban közeledsz. Az utolsó métereken már az arcodat is látom, még egy-két másodperc, és a szemedbe is belenézhetek innen, az első emeletről. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy lerohanok hozzád a kapualjba, de a büszkeségem meggyőz: "Maradj!" Jó, akkor megvárlak itt fent. Felemeled a kezed, kinyújtott mutatóujjadat ráhelyezed a kapunyitó kód első számjegyét takaró gombra. Mielőtt megnyomhatnád, két feketemaszkos alak bukkan elő a semmiből; az egyik kést szorít a nyakadhoz, a másik letépi a karórádat, és már forgatja is ki a zsebeidet, értékek után kutatva. Kiáltanék, de nem tudok. Lábaim maguktól indulnak a bejárati ajtó felé, kezem automatikusan nyúl a kilincs után. Kézbe veszem a fegyvert, amit alig negyedórája hajítottam utánad a lépcsőházba, miután kidobtalak a lakásomból. Szinte önkívületi állapotban térek vissza az ablakhoz. Becsukom a szemem, nem merem kinyitni. Látlak magam előtt, átvágott torokkal, kirabolva, vérbe fagyva. Az elemi ösztön erősebb nálam, kipattan a szemem, áthajolok az ablakpárkányon. A két sötét alakkal viaskodsz éppen. Jó erőben vagy, de az egyiknél kés van, a másik éppen egy pisztolyt ránt elő. Félek. Soha nem volt még fegyver a kezemben, egyetlen alkalmat kivéve, de akkor sem jeleskedtem a célba lövésben - egy céllövöldében. Az elveimre gondolok, a szeretetre, a békére és arra, hogy az erőszak erőszakot szül... De nincs időm a további eszmefuttatásra: az egyik támadó hasba szúr, te összeesel. Célzok. Lövök. A másik gazfickót találom el, a golyó a vádlijába fúródik. Üvöltve esik össze, fegyvere hangosan koppan a kövön, ahogy a földre ejti, miközben kezével automatikusan a lábához kap. A késelő káromkodva felnéz. Célba veszem, elszalad. Lerohanok a lépcsőn. Akkora erővel tépem fel a kaput, hogy majdnem képen talál, ahogy a falról visszacsapódik. Közvetlenül előttem fekszel a járdán. Még élsz. Belerúgok a feketemaszkos sérült lábába, mire az az egyik kezével, sűrű szitkozódások közepette, elkapja a bokámat, a másikkal a pisztolya után nyúl. Halántékon vágom a könyökömmel, elterül. Nem kizárt, hogy végleg. Előveszem a mobilomat, mentőt akarok hívni, de valaki megelőzött: megérkezik az első rendőrautó, majd befut egy rohammentő is. Lehajolok hozzád, tudom, hogy megmaradsz, látom a szemedben az életet. Hangosan felnevetek. Látom rajtad, hogy a legszívesebben te is ezt tennéd, de visszatart a fájdalom; két tenyereddel a hasadat szorítod, kezeid alól vér szivárog. A mentőorvos szakavatott mozdulatait látva lassan megnyugszom. Rendőrök lepik el a környéket. A mentőautó szirénázva elindul veled, én maradok. Személyleírást adok az elkövetőről; üdvös lenne, ha a rendőrök még forrónyomon elindulhatnának. Az egyik autóból "Police" feliratú hámba öltöztetett rendőrkutya ugrik ki, kétlábú társa a késelés helyszínéhez vezeti. A belga juhász orra a földhöz tapad, úgy indul el abba az irányba, amerre a támadó elmenekült. Szagot fogott.

Elfordítom a kulcsot a zárban, és szélesre tárom az ajtót. Lassan, óvatosan lépdelsz előttem. "Nagyon fáj?" - kérdezem. Legyintesz: "Csak húzódik a varrat." A szoba közepén megtorpansz, a falat bámulod, a kanapé felett. Az ismerős kép helyén egy vadászpuska lóg a falon. Az olajágat csőrében tartó galambot ábrázoló festmény a kanapé mögött pihen, "arccal" a fal felé fordítva. Kérdőn nézel rám. "Változnak az idők." - felelem néma kérdésedre. Az asztalon boríték hever, benne idézés. Nekem szól: a gyanúsítottnak. 

(2015. 11. 16-17.)

A betűk ereje

A szőke lány pár napja érkezett a Balaton-parti faluba. Egy kis házat bérelt, hogy távol az otthon zajától végre befejezhesse élete első regényét; a regényt, ami egy kicsit róla is szólt: félelmeiről, ábrándjairól. Saját lelkét, érzéseit szőtte a sorok közé.

Épphogy megvirradt. A szőke lány a szomszéd kakas kukorékolására ébredt. Nem volt mérges. Elmosolyodott. Mikor is kelhetne így otthon, a szűk kis bérlakásban, melynek ablakán, ha kinéz, nem lát mást, csak a szemközti ház falát. Köpenybe bújt, és kilépett a teraszra, hóna alatt kincsével, a regény kéziratával. Beleszippantott a hűvös, szeptemberi levegőbe, megcsodálta a teraszról nyíló panorámát, a ködbe burkolózó, zöldeskék tavat. Leült az asztalhoz, és írni kezdett. Fázott papucsba bújtatott mezítelen lába, de nem törődött vele. Egyre csak írt. Írt arról a fiatal lányról, aki élete első regényét készült befejezni:

„Mary újra és újra átolvasta az utolsó fejezetet, de nem talált benne hibát. Egyszerűen úgy volt jó, ahogy volt. Elégedetten bólintott. Megérezte, hogy valaki figyeli. Felnézett. A szomszéd fiú, Gabriel állt a telket elválasztó közös kerítés másik oldalán.

- Meghívhatlak egy kávéra? - kérdezte.

Mary maga sem tudta, hogy miért, de igent mondott. A fiú már korábban is megpróbált a közelébe férkőzni, volt, hogy sikerült is neki. Ilyenkor órákig beszélgettek. Sok közös vonásuk volt, és az élet dolgairól alkotott véleményük is nagyjából megegyezett. Mégis, két, izgalmasan különböző személyiség voltak. A lányt pont ez riasztotta meg. Félt. Félt egy újabb szerelemtől – hisz a fiú annyira szerethető volt. Félt egy újabb csalódástól – hiszen annyi szenvedésben volt már része. Ezért is döntött úgy, hogy inkább nem beszél vele. Most viszont, ezen a kora őszi, reggelbe forduló hajnalon megtört a jég.

A közeli kis templom harangjának tisztán csengő hangja már az ebédidőt jelezte, és ők még mindig ott beszélgettek az üres kávéscsészék felett. Mary valósággal itta Gabriel minden szavát, és az érzés, mintha hosszú évek óta ismerné őt, egyre erősebb lett benne. Már nem félt. Készen állt az új kapcsolatra. Sorsuk ott, akkor egy életre megpecsételődött.”

A szőke lány újra és újra elolvasta élete első regényének utolsó fejezetét, de nem talált benne hibát. Egyszerűen úgy volt jó, ahogy volt. Elégedetten bólintott. A már jól ismert hang köszönt rá a szomszédból:

- Jó reggelt! Ma is korán keltél.

A szomszéd fiú volt, akit mindenki csak „a halász”-nak hívott. Egyszer valaki, valamiért ráragasztotta ezt a becenevet, és ő azóta is viselte. A szőke lánynak tetszett a fiú, és tudta, hogy ő sem közömbös a számára. Órák hosszat el tudtak beszélgetni, és mindkettőjük előtt nagyon hamar világossá vált, hogy sok közös vonásuk van, és az élet dolgairól alkotott véleményük is nagyjából megegyezik. Mégis oly különbözőek voltak. A szőke lányt pont ez aggasztotta. Rettegett attól, hogy újból csalódnia kell.

De a mai reggel valahogy más volt… olyan regénybe illő, mondhatni, meseszerű. Pár perc múlva már gőzölgő kávéjukat kortyolgatták a fiú kertjében.

Teltek a percek, az órák. A szőke lányt és a halászt kéz a kézben érte a déli harangszó.

(2007. 08. 12-13.)