Tél jön, temető

Színes levelek, ködös reggelek;

levél lepereg, széllel tekereg.

Hulló falevél földön elalél;

eső szemereg, fűszál kesereg.

Szürke utakon járok utamon;

sötét fellegek, őszi szellemek.

Komor falakon suhan alakom;

árnyam követem, avarfövenyen.

Széles kalapom, arcom takarom;

poros ablakok mellett ballagok.

Málló vakolat őriz szagokat;

festék lepereg, illat tekereg.

Hangos zokogás, csizmakopogás;

Múló őszidő, tél jön, temető.

(2014. október 14.)

A József Attila Vers-Dal Fesztiválra benevezett verseim közül a Tél jön, temető című versemet a SzeRBusz zenekar megzenésítette. A megzenésített vers megtalálható ITT. 

Testet öltött lélek

„Mély barázdákat szántott az idő arcomon,

hajam hófehér lett,

kezem reszkető,

sűrű ráncokkal szelt.

Megfáradt szó pihen halkan ajkamon,

nincs már értelme kiáltani,

időm letelt.

Hol van már a remény,

a lehetőség a szépre, jóra?

Elment, szinte futva menekült.

Hiába vártam a bűvös szóra,

 maradt a csend,

és én, egyedül.

Lábaim bottal járnak,

ritkán kelnek útra,

kedvenc helyük a régi hintaszék,

szemeim már csak segítséggel látnak,

eljárt az idő felettük már rég.

Olyan, mintha tegnap lett volna…

a küszködés, kín, szenvedés,

mintha az élet szándékosan tolna,

taszítana engem a halál felé.

Ez lett a sorsom,

el kell fogadni.

Nincs értelme küzdeni folyton,

bele kell nyugodni.

Az élet már csak ilyen,

valakinek több jut,

míg másnak kevesebb.”

-         így szólt a lélek,

majd az irányítást átvette a test.

Felállt, rendbe szedte magát,

s reggel lévén, munkába ment.

(2007. szeptember)

(Magyar Nők Szövetsége – „Kortárs női hangok”  irodalmi pályázat vers kategóriájának egyik nyertes pályaműve, 2013)

Tücsök-szösszenet

Apró tücsök, éji dallam,

benne van a dalban.

Mint kés a vajban,

úgy szántja át

az éjszakát

- hallgasd a tücsök dalát!

Ínség csendje

Lassú léptekkel halad

a fák alatt;

nézd a levélzetet:

megérkezett

az ősz.

Szürkén kanyargó hanyag

füstfonalak

képezik részedet,

egészedet.

Komor köveken kopog

cipőd, zokog;

zoknid vízben ázik:

lábad fázik,

nedves.

Hazaérsz, a tűz lobog,

csendben morog

a vaskályha lángja,

egymagába’.

Utolsót lobban a láng,

a tűz falánk:

körbe’ mindent felfal,

lassan elhal,

kihűl.

Kiürül a fáskosár;

csak pár bogár,

mi motoszkál benne:

ínség csendje.

Sírig tartó gyász

Keretbe zárt emlékek, 

papírra rótt szavak;

csak ez maradt. 

Életünkben kellékek;

sűrű, sötét anyag

hozzánk tapad. 

Rideg kő síremlékek;

hömpölygő könnypatak-

ár elragad. 

Haszontalan remények: 

vastag, tömör falak;

a gyász marad. 

Tél jön, temető

Színes levelek, ködös reggelek;

levél lepereg, széllel tekereg.

Hulló falevél földön elalél;

eső szemereg, fűszál kesereg.

Szürke utakon járok utamon;

sötét fellegek, őszi szellemek.

Komor falakon suhan alakom;

árnyam követem, avarfövenyen.

Széles kalapom, arcom takarom;

poros ablakok mellett ballagok.

Málló vakolat őriz szagokat;

festék lepereg, illat tekereg.

Hangos zokogás, csizmakopogás;

Múló őszidő, tél jön, temető.

Kacagó halál

Halálharang zúgása töri meg a csendet.

Fekete ruhában vonuló emberek,

az út szélén vén kutya szendereg;

még pár perc, és föld takarja a testet.

Elindul a gyászmenet, lassan halad,

fekete masszaként hömpölygő emberáradat

követi a furcsa, szürke árnyakat;

a halál arat.

Tompán koppanó földdarab,

súlytalan zuhanó, piros rózsaszál;

emberfőkről lekerül a kalap,

a távolban gúnyosan kacag a halál.

Édes ének

Puha a föld talpam alatt,

fejem fölött kék az ég;

hallgatom a vadgalambok 

lágyan búgó énekét. 

Kabátomat leterítem 

zöld fűtenger habjára, 

és csendesen elszunnyadok 

a természet hangjára. 

Álmomban egy öreg galamb 

körözött fejem felett, 

miközben én hallgattam 

a búgó galambéneket. 

Majd hirtelen felébredek;

álmot láttam, édeset: 

azt álmodtam, hogy hallgatom 

a vadgalamb éneket. 

Sara Teasdale: It Will Not Change / Már nem változik

Sara Teasdale

Már nem változik 

Már nem változik 

Ennyi év után;

A lét nem törte szét, 

Sem könny, sem búcsúzás;

A halál sem teszi rá kezét, 

Tovább éltetik az egek 

Minden neked írt versemben, 

Ha én már nem leszek.

(Balog Marianna fordítása, 2014)

It Will Not Change

by Sara Teasdale 

It will not change now

After so many years;

Life has not broken it

With parting or tears;

Death will not alter it, 

It will live on 

In all my songs for you

When I am gone.

Évszakváltás

Elillant a nyár;

már nem ontja sugarát,

halványul a Nap.

Sárga levelek

keringőznek az úton;

feltámad a szél.

Eső csepereg;

verebek a háztetőn

fáznak. Megáznak.

Tél fehér karja

átnyúlik az ősz felett;

mindjárt ideér.

Hófehér kabát

a természet fogasán:

öltöztet a tél.

Takaró alatt

elaludt a természet;

ébredésre vár.

Kezdőrím

Meglehet, hogy próbálkozásom kudarcba fullad, s

megnyered a fogadást, mit kötöttünk te meg én;

rímek a sor elején: ez nálunk idegen, akár

ízek magyar asztalon egy más nép konyhájából.

Megeshet azonban, hogy hangzatos lesz a vers, s

megenged a magyar nyelv még néhány próbálkozást;

esetleg megtetszik neked egy költemény, s

eretnek versemmel megnyerem a fogadást.

Akkor majd azt mondom neked, drága barátom:

Lám, édes anyanyelvünk mi mindenre képes:

mindegy, hogy a rímet a sorban hol találom,

mert magyar nyelven a vers nem lehet, csak ékes.

Megjegyzés: A kezdőrím -  más néven előrím, vagy élrím - a magyar verselésben ismeretlen (ma már) ritka.

Bár régóta írok verseket, most kezdtem el mélyebben beleásni magam a verstan tudományába, és szeretnék pár "dolgot" kipróbálni. Nos, ez volt az első... :)