Eszterránc

A kelkáposzta főzelék illata beszorult a háromemeletes belvárosi bérház sötét, komor belsőudvarának falai közé. Eszter néni már megint káposztát főz - gondolta Annuska, miközben vadonatúj piros pöttyös labdáját pattogtatta a kockaköveken. Nem szerette a káposztát, és nem szerette Eszter nénit sem, mert Eszter néni sohasem mosolygott, és mindig olyan fura, keserű-szomorú volt a levegő körülötte. A hátsólépcső felől gyerekzsivaj hallatszott. Öt óra van! - ujjongott magában a kislány. Az itt lakó gyerekek minden délután összegyűltek a körfolyosós ház földszintjén. 

- Focizunk? - kérdezte Zoli, mutatóujjával a labda felé bökve. 

Annuska féltette az új játékát. 

- Inkább játsszunk körjátékot. - javasolta. 

A kisfiú vállat vont. Ebben a pillanatban kinyílt a sarki lakás valaha szebb napokat látott, zöldre mázolt ajtaja. Eszter néni lépett ki rajta, kezében régi könyv, arcán megannyi apró ránc. Mint minden délután, most is leült az ajtó melletti kopott hokedlire, feltette vastag, fekete keretes szemüvegét, és beletemetkezett a könyvébe. 

Annuska arcára huncut mosoly ült. Súgott valamit játszópajtásainak, majd két kis kezét kinyújtva jelezte, kezdődhet a körtánc. "Ránc, ránc, eszterránc, eszterránci cérna, cérna volna, selyem volna, mégis kifordulna. Pénz volna karika, karika, forduljon ki Marika, Marikának ránca." - énekelték a gyerekek, és a dal végén hangos nevetésben törtek ki. Senki sem mert arra nézni, ahol Eszter néni ült. A sarki lakás valaha szebb napokat látott, zöldre mázolt ajtaja hangosan becsapódott. A gyerekek óvatosan odasandítottak: a hokedli üres volt. 

- Ez tulajdonképpen nem is olyan vicces. - Zoli hangja komolyan csengett, nem úgy, mint egy nyolcévesé. - Én sajnálom Eszter nénit. Anyu szerint nem is olyan öreg, mint amilyennek látszik. 

- Biztos, hogy nagyon öreg, az egész arca csupa ránc. - ellenkezett Annuska. 

- Anyu azt mondta, azért ilyen ráncos az arca, mert túl sok pofont kapott az élettől. És egyébként is - folytatta a fiú egyre magabiztosabban - te is leszel egyszer öreg, és akkor a te arcod is csupa ránc lesz. 

Annuska hirtelen elszégyellte magát. Elképzelte, hogy ő Eszter néni, és kis barátai rajta nevetnek, őt teszik gúnyolódásuk céltáblájává. Porcelánszínű arca olyan lett, akár a piros pöttyös labda, amely most két kockakő közötti mélyedésben pihent. 

Anna kisírt szemekkel bámult a tükörbe. Fogalma sem volt, mihez kezd most, hogy létszámleépítés miatt elbocsátották. Zoli próbálta vigasztalni, mindhiába. 

- Elmegyek Anyushoz, ő legalább megért engem. - mondta szemrehányóan férjének. 

A kapualjban ismerős illat csapta meg az orrát. Eszter néni megint káposztát főz - gondolta, miközben vadonatúj körömcipőjében áttipegett a kockaköveken. Az első emeleti lakás ajtaja tárva-nyitva állt. 

- Zoli telefonált. Már vártalak. - magyarázta az anyja. 

Kávéval, teával, ebéddel kínálta lányát, de Anna, ugráló gyomrára hivatkozva, semmit nem kért. 

- Nem lesz semmi baj, kislányom. Meglátod, hamarosan minden jóra fordul. Okos vagy, szép és fiatal, egykettőre találsz magadnak új állást. 

Anna a vigasztaló szavak hallatán hangos zokogásban tört ki, és csak úgy dőlt belőle a keserű panaszáradat: hogy ő mindig is kereső volt, és egy nap nem sok, annyi ideig sem élősködhet a férje nyakán; hogy nyár van, mi lesz most így a nyaralással, hogy kiesett az ő fizetése, miből finanszírozzák majd a vakációt. Az anyja elnéző mosollyal hallgatta. 

- Tudod, Annuskám, én azt kívánom neked, hogy ennél nagyobb gondod sose legyen az életben. 

A fiatal nő zokogása hüppögéssé szelídült, majd ingerülten felcsattant: 

- Szóval, Anyukám, te is egy követ fújsz Zolival, ugye? Hát képzeljétek el, hogy nekem az, hogy nincs állásom, igenis, nagy tragédia! 

- Tudod mi a nagy tragédia, kislányom? Az, ha valaki elveszíti egy szerettét, vagy az egészségét. Na, az valóban nagy tragédia, Annuskám. 

Anna ijedten nézett az anyjára. 

- Nincs semmi bajom, ne nézz már úgy, mint egy riadt kisveréb. - nyugtatta meg gyorsan az asszony a lányát. - De itt van például Eszter néni...

A jó öreg Eszter néni. Annát ellepték a kelkáposztaszagú emlékek. 

- Mi van Eszter nénivel? - kérdezte nem kevés aggodalommal a hangjában. - Csak nem beteg? 

- Nem, szó sincs ilyesmiről. De emlékszel, egyszer, még kislánykorodban megkérdezted, miért olyan ráncos az arca...

Emlékezett, hát persze, hogy emlékezett. Nyolcévesek voltak Zolival. Későbbi férje úgy helyrerakta őt egy csúnya tréfa miatt, hogy még most is égett az arca, ha rágondolt. Aztán olyan dolgot mondott Eszter néniről, aminek muszáj volt utánajárnia, igaz-e. 

- Én akkor, biztosan emlékszel rá, másfelé tereltem a szót, mert úgy gondoltam, kicsi vagy még ahhoz, hogy egy ilyen szomorú történettel terheljem a lelkivilágodat. Most azonban azt gondolom, ha akkor elmesélem neked Eszter néni történetét, talán másképpen fognád fel a dolgokat. 

Anna tekintete csupa várakozás volt. 

- Eszter néninek is voltak gyerekei. - kezdett bele a történetbe az asszony. - Egy kisfiú és egy kislány, ikrek voltak. Épphogy elkezdték az iskolát, amikor gyógyíthatatlan genetikai betegségükre fény derült. A második osztályt már nem kezdhették el; az állapotuk rohamosan romlott, és szeptemberre, mire elkezdődött az új tanév, Eszter néni eltemette mindkét gyermekét. Az asszony beleroppant a gyászba; férje elhagyta; munkahelyéről, használhatatlanságára hivatkozva, elbocsátották. A pszichiáter leszázalékoltatta, Eszter néni pedig ettől kezdve csak főzött, és olvasott. És még mindig csak főz, és olvas. 

- Most is érezni a káposztaszagot a földszinten. - jegyezte meg halkan Anna. 

- A kislányának a kelkáposzta főzelék volt a kedvence, a kisfia pedig nagyon szerette a meséket, rengeteg könyve volt. Minden délután kiültek az ajtó elé, ahol Eszter néni felolvasott a fiának. Ezeket a könyveket olvassa azóta is újra, meg újra.

Anna nagyon rosszul érezte magát, de már egyáltalán nem a létszámleépítés miatt volt elkeseredve. Eszébe jutott a régi "dal". Az a dal, amellyel Eszter nénit csúnyán kigúnyolták, és ami miatt Zoli először megdorgálta. Elhatározta, hogy bocsánatot kér az asszonytól. Hogy ez eddig miért nem jutott eszébe?! Hiszen havonta egyszer eljön ide, az anyjához, és szinte mindig összefut vele is. Elképzelte, ahogy Eszter néni (aki semmit sem változott Anna kislánykora óta: pontosan ugyanannyi ránc ül az arcán, mint annak idején, csak a háta hajlott meg kissé) kinyitja az ajtót, ő elrebegi a bocsánatkérést, Eszter néni a szokásos, mogorva tekintetével, de könnyes szemekkel ránéz, ő pedig megfogja két ráncos, öreg kezét, és könyörög, hogy bocsásson meg neki, bocsásson meg annak a buta kislánynak, aki hajdan olyan nagyon megbántotta. 

Anna csalódottan állt a földszinti, sarki lakás valaha szebb napokat látott, zöldre mázolt ajtaja előtt. Másodszor is becsöngetett. 

- Nincs itthon a néni. - egy nyolcévesforma kislány állt a háta mögött, kezében szép, új piros pöttyös labda. 

- Értem. - mosolygott a gyerekre Anna. - És nem tudod, hogy hova ment? 

- Dehogynem. A temetőbe. 

- Valóban? Ezt a néni mondta neked? 

- Igen. Eszter néni a barátom. Mindennap beszélgetünk, és nála szoktam ebédelni, ha kelkáposzta főzeléket főz. Az a kedvencem. 

Anna szíve összefacsarodott a kislány szavai hallatán. 

Másnap reggel a telefon csörgésére ébredt. 

- Annuskám, - hallotta anyja megrendült hangját - Eszter néni meghalt. 

A kagyló nagyot koppant a padlón. Békésen horkoló férje felriadt álmából. 

- Mi történt? - kérdezte sápadt feleségéről a parkettán heverő telefonkagylóra pillantva. 

Anna nem válaszolt, csak nézett maga elé üres tekintettel. Zoli felvette a telefont a földről. Rövid kérdéseket tett fel, a válaszok hallatán pedig halkan hümmögött. Kicsivel később, amikor felesége abbahagyta a kétségbeesett zokogást, elmesélte neki, amit anyósától megtudott: Eszter nénire a temetőőr talált rá zárás után, gyermekei sírjára borulva, kezében egy mesekönyvvel. 

A temetésről hazaérve Anna magába roskadva leült a fésülködőasztalához. Közelebb hajolt a tükörhöz, kisírt szemeivel hunyorított, majd ujjaival az újonnan felfedezett, apró szarkalábakat próbálta kisimítani. Férje egy darabig csendben figyelte az ajtóból, majd halkan megszólalt: 

- Eszterránc. 

Minden nézőpont kérdése

2013. november 19-én kaptam egy értesítést a Magyar Nők Szövetségétől, miszerint a 2013. évi, "Kortárs női hangok" című irodalmi pályázatukra beküldött egyik versem nyertes pályamű lett. A honlapjukon a Testet öltött lélek című versem szerepelt nyertes pályaműként. 

A szövetség által ígért (2014-ben megjelent) antológiát a mai napon, 2016. június 24-én kézhez kaptam. :) 

A nevem ugyan hibásan szerepel a könyvben, és a Testet öltött lélek című versem helyett egy másik beküldött pályaművemet jelentették meg, ráadásul a könyv szerkesztése is hagy némi kívánnivalót maga után... 

és annak ellenére, hogy cirka két és fél év után a magaménak tudhatok egy példányt az antológiából... szóval, mindezek ellenére azt hiszem, hogy örülök... :) 

És azért, valljuk be, haszna is van a dolognak: ezen a pályázaton az egyik versem nyertes pályamű lett, egy másik pedig megjelent nyomtatásban. :) Szóval, minden nézőpont kérdése. 

A betűk ereje

A szőke lány pár napja érkezett a Balaton-parti faluba. Egy kis házat bérelt, hogy távol az otthon zajától végre befejezhesse élete első regényét; a regényt, ami egy kicsit róla is szólt: félelmeiről, ábrándjairól. Saját lelkét, érzéseit szőtte a sorok közé.

Épphogy megvirradt. A szőke lány a szomszéd kakas kukorékolására ébredt. Nem volt mérges. Elmosolyodott. Mikor is kelhetne így otthon, a szűk kis bérlakásban, melynek ablakán, ha kinéz, nem lát mást, csak a szemközti ház falát. Köpenybe bújt, és kilépett a teraszra, hóna alatt kincsével, a regény kéziratával. Beleszippantott a hűvös, szeptemberi levegőbe, megcsodálta a teraszról nyíló panorámát, a ködbe burkolózó, zöldeskék tavat. Leült az asztalhoz, és írni kezdett. Fázott papucsba bújtatott mezítelen lába, de nem törődött vele. Egyre csak írt. Írt arról a fiatal lányról, aki élete első regényét készült befejezni:

„Mary újra és újra átolvasta az utolsó fejezetet, de nem talált benne hibát. Egyszerűen úgy volt jó, ahogy volt. Elégedetten bólintott. Megérezte, hogy valaki figyeli. Felnézett. A szomszéd fiú, Gabriel állt a telket elválasztó közös kerítés másik oldalán.

- Meghívhatlak egy kávéra? - kérdezte.

Mary maga sem tudta, hogy miért, de igent mondott. A fiú már korábban is megpróbált a közelébe férkőzni, volt, hogy sikerült is neki. Ilyenkor órákig beszélgettek. Sok közös vonásuk volt, és az élet dolgairól alkotott véleményük is nagyjából megegyezett. Mégis, két, izgalmasan különböző személyiség voltak. A lányt pont ez riasztotta meg. Félt. Félt egy újabb szerelemtől – hisz a fiú annyira szerethető volt. Félt egy újabb csalódástól – hiszen annyi szenvedésben volt már része. Ezért is döntött úgy, hogy inkább nem beszél vele. Most viszont, ezen a kora őszi, reggelbe forduló hajnalon megtört a jég.

A közeli kis templom harangjának tisztán csengő hangja már az ebédidőt jelezte, és ők még mindig ott beszélgettek az üres kávéscsészék felett. Mary valósággal itta Gabriel minden szavát, és az érzés, mintha hosszú évek óta ismerné őt, egyre erősebb lett benne. Már nem félt. Készen állt az új kapcsolatra. Sorsuk ott, akkor egy életre megpecsételődött.”

A szőke lány újra és újra elolvasta élete első regényének utolsó fejezetét, de nem talált benne hibát. Egyszerűen úgy volt jó, ahogy volt. Elégedetten bólintott. A már jól ismert hang köszönt rá a szomszédból:

- Jó reggelt! Ma is korán keltél.

A szomszéd fiú volt, akit mindenki csak „a halász”-nak hívott. Egyszer valaki, valamiért ráragasztotta ezt a becenevet, és ő azóta is viselte. A szőke lánynak tetszett a fiú, és tudta, hogy ő sem közömbös a számára. Órák hosszat el tudtak beszélgetni, és mindkettőjük előtt nagyon hamar világossá vált, hogy sok közös vonásuk van, és az élet dolgairól alkotott véleményük is nagyjából megegyezik. Mégis oly különbözőek voltak. A szőke lányt pont ez aggasztotta. Rettegett attól, hogy újból csalódnia kell.

De a mai reggel valahogy más volt… olyan regénybe illő, mondhatni, meseszerű. Pár perc múlva már gőzölgő kávéjukat kortyolgatták a fiú kertjében.

Teltek a percek, az órák. A szőke lányt és a halászt kéz a kézben érte a déli harangszó.

(2007. 08. 12-13.) 

A betűk ereje című novellám bekerült a Napvilág Íróklub által a magyar költészet napja alkalmából rendezendő irodalmi est programjába. (2016)

Tél jön, temető

Színes levelek, ködös reggelek;

levél lepereg, széllel tekereg.

Hulló falevél földön elalél;

eső szemereg, fűszál kesereg.

Szürke utakon járok utamon;

sötét fellegek, őszi szellemek.

Komor falakon suhan alakom;

árnyam követem, avarfövenyen.

Széles kalapom, arcom takarom;

poros ablakok mellett ballagok.

Málló vakolat őriz szagokat;

festék lepereg, illat tekereg.

Hangos zokogás, csizmakopogás;

Múló őszidő, tél jön, temető.

(2014. október 14.)

A József Attila Vers-Dal Fesztiválra benevezett verseim közül a Tél jön, temető című versemet a SzeRBusz zenekar megzenésítette. A megzenésített vers megtalálható ITT. 

Testet öltött lélek

„Mély barázdákat szántott az idő arcomon,

hajam hófehér lett,

kezem reszkető,

sűrű ráncokkal szelt.

Megfáradt szó pihen halkan ajkamon,

nincs már értelme kiáltani,

időm letelt.

Hol van már a remény,

a lehetőség a szépre, jóra?

Elment, szinte futva menekült.

Hiába vártam a bűvös szóra,

 maradt a csend,

és én, egyedül.

Lábaim bottal járnak,

ritkán kelnek útra,

kedvenc helyük a régi hintaszék,

szemeim már csak segítséggel látnak,

eljárt az idő felettük már rég.

Olyan, mintha tegnap lett volna…

a küszködés, kín, szenvedés,

mintha az élet szándékosan tolna,

taszítana engem a halál felé.

Ez lett a sorsom,

el kell fogadni.

Nincs értelme küzdeni folyton,

bele kell nyugodni.

Az élet már csak ilyen,

valakinek több jut,

míg másnak kevesebb.”

-         így szólt a lélek,

majd az irányítást átvette a test.

Felállt, rendbe szedte magát,

s reggel lévén, munkába ment.

(2007. szeptember)

(Magyar Nők Szövetsége – „Kortárs női hangok”  irodalmi pályázat vers kategóriájának egyik nyertes pályaműve, 2013)

Megzenésítettek

A József Attila Vers-Dal Fesztiválra benevezett verseim közül a Tél jön, temető címűt a SzeRBusz zenekar megzenésítette. A megzenésített vers az alábbi linken található: 

Tél jön, temető

Születésnapomra

Holnap lesz a születésnapom, a harmincnyolcadik. Fura ezt így leírni, én valahol tizenhétnél leragadtam; nem tudom, hová lettek az évek, hová lett a családom, hová lett az életem.

Orvoshoz készülök egyetlen élő felmenőmmel, a nagyapámmal. Fésülöm a hajamat a tükörnél, talán ez az egy, ami megmaradt a „régi életemből”: a hosszú hajam. Ahogy múlik az idő, egyre több félelem gyötör, és egyre nő a bűntudatra okot adó tételek száma. Arra gondolok, hogy Isten jelezhetne nekem valahogy, ha megbocsátotta a bűneimet, talán akkor én is meg tudnék bocsátani magamnak, és elmúlnának a bűntudat okozta félelmeim, gyötrelmeim. Azt is kérem Istentől, hogy adja valahogy tudtomra azt is, hogy van még időm. Fel akarom nevelni a gyerekeimet. Nem kell nekem más szülinapi ajándék.

* * *

Nagyapámat otthagyom a váróban, átszaladok a gyógyszertárba. Sokan várnak az orvosra, van elég időm – gondolom. A patikában is vannak előttem, majd’ negyedórába telik, mire végzek. Szegény Papi, most biztosan izgul, hogy miért nem megyek már, mi lesz, ha sorra kerül, mielőtt megérkeznék. Aztán arra gondolok, hogy igazán megbízhatna bennem, mint ahogy egy gyermek bízik a szülőjében. Csak maradjon nyugodtan, tudnia kell, hogy megyek, időben; tudom, mit csinálok, és nem hagyom cserben. Meg kell bíznia bennem. Érdekes gondolatok, már-már az elvont-kategóriába sorolom őket. Persze, mire visszaérek a váróba, nagyapám már bent van, az asszisztens soron kívül behívta őt magához; hát persze, az INR-érték ellenőrzéséhez az orvoshoz nem kell bemennie.

* * *

Hazaérünk, teszek-veszek, eszembe jut a másnapi születésnapom. És hirtelen, villámcsapásként hasít belém a felismerés: ilyen gyorsan még sosem kaptam választ kérdésre, kérésre! 

Igazgyöngy értékmentő, értékteremtő országos irodalmi pályázat, 2015

Magyar B. Attila

A szerző Virágszerda című könyve itt rendelhető: 

Magyar B. Attila: Virágszerda

Szeretet-napsugár

Közöny-tengeren 

szeretet napsugara

némán hatol át. 

(2015, nyár)

Tücsök-szösszenet

Apró tücsök, éji dallam,

benne van a dalban.

Mint kés a vajban,

úgy szántja át

az éjszakát

- hallgasd a tücsök dalát!

Ínség csendje

Lassú léptekkel halad

a fák alatt;

nézd a levélzetet:

megérkezett

az ősz.

Szürkén kanyargó hanyag

füstfonalak

képezik részedet,

egészedet.

Komor köveken kopog

cipőd, zokog;

zoknid vízben ázik:

lábad fázik,

nedves.

Hazaérsz, a tűz lobog,

csendben morog

a vaskályha lángja,

egymagába’.

Utolsót lobban a láng,

a tűz falánk:

körbe’ mindent felfal,

lassan elhal,

kihűl.

Kiürül a fáskosár;

csak pár bogár,

mi motoszkál benne:

ínség csendje.

Elejtett olajág

Kínos ez a csend, már-már vészjósló. A függöny mögül nézem egyre zsugorodó alakodat, amint egyenletes léptekkel távolodsz az utcán. Bal kezemmel félrehúzom a függönyt, a jobbal szélesre tárom az ablakot. Derekam hozzátapad az ablakpárkányhoz, ahogy lábujjhegyre állva áthajolok rajta, hogy jobban lássalak. Már messze jársz. Még pár másodperc, és teljesen eltűnsz a szemem elől. Kiáltásom belehasít az éjszakába. Megállsz. Csak egy másodpercig habozol, mielőtt megfordulsz. Nem látom a szemed, és te sem az enyémet; tulajdonképpen az arcodat sem látom, és egyáltalán semmidet sem, csupán a körvonalaid. 

"Ne haragudj, nagyon bután viselkedtem; egy kissé elvetettem a sulykot. Nem kellett volna így felkapnom a vizet. Nem vagyunk egyformák. Én megértelek téged is, de szeretném, ha te is megértenél engem. Nem válaszolhatunk erőszakkal az erőszakra, mert akkor sosem lesz vége. Érted? Soha! A gyűlölet gyűlöletet szül. Tudod, milyen vagyok: az én fegyverem a szeretet. És akkor idehozod nekem ezt a... mordályt. A lakásomba. Az otthonomba, ami a béke szigete. Tudok én magamra vigyázni, és különben is, hidd el, engem senki sem akar bántani, hiszen én sem ártok soha, senkinek. Gyere vissza, kérlek! Beszéljük meg!"

Vagy tényleg működik az a bizonyos telepátia, vagy csak te is megenyhültél már - elindulsz visszafelé. Először tétován, lassú léptekkel, azután egyre gyorsabban közeledsz. Az utolsó métereken már az arcodat is látom, még egy-két másodperc, és a szemedbe is belenézhetek innen, az első emeletről. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy lerohanok hozzád a kapualjba, de a büszkeségem meggyőz: "Maradj!" Jó, akkor megvárlak itt fent. Felemeled a kezed, kinyújtott mutatóujjadat ráhelyezed a kapunyitó kód első számjegyét takaró gombra. Mielőtt megnyomhatnád, két feketemaszkos alak bukkan elő a semmiből; az egyik kést szorít a nyakadhoz, a másik letépi a karórádat, és már forgatja is ki a zsebeidet, értékek után kutatva. Kiáltanék, de nem tudok. Lábaim maguktól indulnak a bejárati ajtó felé, kezem automatikusan nyúl a kilincs után. Kézbe veszem a fegyvert, amit alig negyedórája hajítottam utánad a lépcsőházba, miután kidobtalak a lakásomból. Szinte önkívületi állapotban térek vissza az ablakhoz. Becsukom a szemem, nem merem kinyitni. Látlak magam előtt, átvágott torokkal, kirabolva, vérbe fagyva. Az elemi ösztön erősebb nálam, kipattan a szemem, áthajolok az ablakpárkányon. A két sötét alakkal viaskodsz éppen. Jó erőben vagy, de az egyiknél kés van, a másik éppen egy pisztolyt ránt elő. Félek. Soha nem volt még fegyver a kezemben, egyetlen alkalmat kivéve, de akkor sem jeleskedtem a célba lövésben - egy céllövöldében. Az elveimre gondolok, a szeretetre, a békére és arra, hogy az erőszak erőszakot szül... De nincs időm a további eszmefuttatásra: az egyik támadó hasba szúr, te összeesel. Célzok. Lövök. A másik gazfickót találom el, a golyó a vádlijába fúródik. Üvöltve esik össze, fegyvere hangosan koppan a kövön, ahogy a földre ejti, miközben kezével automatikusan a lábához kap. A késelő káromkodva felnéz. Célba veszem, elszalad. Lerohanok a lépcsőn. Akkora erővel tépem fel a kaput, hogy majdnem képen talál, ahogy a falról visszacsapódik. Közvetlenül előttem fekszel a járdán. Még élsz. Belerúgok a feketemaszkos sérült lábába, mire az az egyik kezével, sűrű szitkozódások közepette, elkapja a bokámat, a másikkal a pisztolya után nyúl. Halántékon vágom a könyökömmel, elterül. Nem kizárt, hogy végleg. Előveszem a mobilomat, mentőt akarok hívni, de valaki megelőzött: megérkezik az első rendőrautó, majd befut egy rohammentő is. Lehajolok hozzád, tudom, hogy megmaradsz, látom a szemedben az életet. Hangosan felnevetek. Látom rajtad, hogy a legszívesebben te is ezt tennéd, de visszatart a fájdalom; két tenyereddel a hasadat szorítod, kezeid alól vér szivárog. A mentőorvos szakavatott mozdulatait látva lassan megnyugszom. Rendőrök lepik el a környéket. A mentőautó szirénázva elindul veled, én maradok. Személyleírást adok az elkövetőről; üdvös lenne, ha a rendőrök még forrónyomon elindulhatnának. Az egyik autóból "Police" feliratú hámba öltöztetett rendőrkutya ugrik ki, kétlábú társa a bűncselekmény helyszínéhez vezeti. A belga juhász orra a földhöz tapad, úgy indul el abba az irányba, amerre a támadó elmenekült. Szagot fogott. 

Elfordítom a kulcsot a zárban, és szélesre tárom az ajtót. Lassan, óvatosan lépkedsz előttem. "Nagyon fáj?" - kérdezem. Legyintesz: "Csak húzódik a varrat." A szoba közepén megtorpansz, a falat bámulod, a kanapé felett. Az ismerős kép helyén vadászpuska lóg. Az olajágat csőrében tartó galambot ábrázoló festmény a kanapé mögött pihen, "arccal" a fal felé fordítva. Kérdőn nézel rám. "Változnak az idők." - felelem néma kérdésedre. Az asztalon boríték hever, benne idézés. Nekem szól: a gyanúsítottnak. 

Sírig tartó gyász

Keretbe zárt emlékek, 

papírra rótt szavak;

csak ez maradt. 

Életünkben kellékek;

sűrű, sötét anyag

hozzánk tapad. 

Rideg kő síremlékek;

hömpölygő könnypatak-

ár elragad. 

Haszontalan remények: 

vastag, tömör falak;

a gyász marad. 

Tél jön, temető

Színes levelek, ködös reggelek;

levél lepereg, széllel tekereg.

Hulló falevél földön elalél;

eső szemereg, fűszál kesereg.

Szürke utakon járok utamon;

sötét fellegek, őszi szellemek.

Komor falakon suhan alakom;

árnyam követem, avarfövenyen.

Széles kalapom, arcom takarom;

poros ablakok mellett ballagok.

Málló vakolat őriz szagokat;

festék lepereg, illat tekereg.

Hangos zokogás, csizmakopogás;

Múló őszidő, tél jön, temető.

Kacagó halál

Halálharang zúgása töri meg a csendet.

Fekete ruhában vonuló emberek,

az út szélén vén kutya szendereg;

még pár perc, és föld takarja a testet.

Elindul a gyászmenet, lassan halad,

fekete masszaként hömpölygő emberáradat

követi a furcsa, szürke árnyakat;

a halál arat.

Tompán koppanó földdarab,

súlytalan zuhanó, piros rózsaszál;

emberfőkről lekerül a kalap,

a távolban gúnyosan kacag a halál.

Édes ének

Puha a föld talpam alatt,

fejem fölött kék az ég;

hallgatom a vadgalambok 

lágyan búgó énekét. 

Kabátomat leterítem 

zöld fűtenger habjára, 

és csendesen elszunnyadok 

a természet hangjára. 

Álmomban egy öreg galamb 

körözött fejem felett, 

miközben én hallgattam 

a búgó galambéneket. 

Majd hirtelen felébredek;

álmot láttam, édeset: 

azt álmodtam, hogy hallgatom 

a vadgalamb éneket. 

Sara Teasdale: It Will Not Change / Már nem változik

Sara Teasdale

Már nem változik 

Már nem változik 

Ennyi év után;

A lét nem törte szét, 

Sem könny, sem búcsúzás;

A halál sem teszi rá kezét, 

Tovább éltetik az egek 

Minden neked írt versemben, 

Ha én már nem leszek.

(Balog Marianna fordítása, 2014)

It Will Not Change

by Sara Teasdale 

It will not change now

After so many years;

Life has not broken it

With parting or tears;

Death will not alter it, 

It will live on 

In all my songs for you

When I am gone.

Évszakváltás

Elillant a nyár;

már nem ontja sugarát,

halványul a Nap.

Sárga levelek

keringőznek az úton;

feltámad a szél.

Eső csepereg;

verebek a háztetőn

fáznak. Megáznak.

Tél fehér karja

átnyúlik az ősz felett;

mindjárt ideér.

Hófehér kabát

a természet fogasán:

öltöztet a tél.

Takaró alatt

elaludt a természet;

ébredésre vár.

Kezdőrím

Meglehet, hogy próbálkozásom kudarcba fullad, s

megnyered a fogadást, mit kötöttünk te meg én;

rímek a sor elején: ez nálunk idegen, akár

ízek magyar asztalon egy más nép konyhájából.

Megeshet azonban, hogy hangzatos lesz a vers, s

megenged a magyar nyelv még néhány próbálkozást;

esetleg megtetszik neked egy költemény, s

eretnek versemmel megnyerem a fogadást.

Akkor majd azt mondom neked, drága barátom:

Lám, édes anyanyelvünk mi mindenre képes:

mindegy, hogy a rímet a sorban hol találom,

mert magyar nyelven a vers nem lehet, csak ékes.

Megjegyzés: A kezdőrím -  más néven előrím, vagy élrím - a magyar verselésben ismeretlen (ma már) ritka.

Bár régóta írok verseket, most kezdtem el mélyebben beleásni magam a verstan tudományába, és szeretnék pár "dolgot" kipróbálni. Nos, ez volt az első... :)